Szabolcsi András kriptográfus és pénzügyi IT-szakember a digitális fizetések jövőjéről szóló tizenkét részes cikksorozatának elején azt vizsgálta, mi hiányzik a ma használt fizetési rendszerekből, és hogyan lehetne a készpénz egyes tulajdonságait digitális formában továbbvinni. A sorozat következő négy részében már egy szélesebb képet vázol fel: a kvantumszámítógépek jelentette biztonsági kihívástól a digitális személyazonosságon át egészen addig, mit jelent valóban digitális rendszert építeni – és miért lehet ennek gazdasági jelentősége Magyarország számára.
Az első négy rész végére kirajzolódott a szakember által felvázolt „harmadik pénzforma”: egy olyan digitális bankjegy koncepciója, amely hálózat nélkül is továbbadható, miközben a tisztességes használó magánszféráját megőrzi, a kettős költést pedig utólag azonosíthatóvá teszi. A sorozat ötödik részétől azonban már nem önmagában a fizetés kerül a középpontba. Szabolcsi azt vizsgálja, milyen technológiai környezetbe kellene egy ilyen rendszernek beilleszkednie, ha nem néhány évre, hanem évtizedekre tervezzük.
A 2030-as probléma valójában már elkezdődött
Az ötödik rész egyik központi állítása, hogy a kvantumszámítógépek jelentette fenyegetést nem akkor kell komolyan venni, amikor megjelenik az első olyan gép, amely képes feltörni a ma használt kriptográfiát.
A probléma ennél korábban kezdődik. A „harvest now, decrypt later” támadási modell lényege, hogy egy támadó már ma is összegyűjtheti a titkosított adatforgalmat, még akkor is, ha egyelőre nem képes annak visszafejtésére. Ha később rendelkezésére áll megfelelő kvantumszámítási kapacitás, az évekkel korábban megszerzett adatok is olvashatóvá válhatnak. Minél tovább kell tehát egy információnak titokban maradnia, annál hamarabb válik fontossá a kvantumálló védelem.
Ez a különösen érzékeny területeken jelent problémát. Egy államtitok, diplomáciai dokumentum vagy egészségügyi adat értéke jóval túlélheti azt az időszakot, amely alatt a jelenlegi titkosítás még biztonságosnak számít.
A technológiai átállás ráadásul nem egyik napról a másikra történik. Szabolcsi szerint nem elég egyszerűen lecserélni egy algoritmust egy újabbra: előbb fel kell térképezni, hol található kriptográfia egy nagy rendszerben, majd protokollokat, könyvtárakat, hardvereket és sokszor régi, nehezen módosítható alkalmazásokat kell átalakítani úgy, hogy a szolgáltatás közben működőképes maradjon.
Az európai ütemterv is erre készül. A sorozatban idézett 2025-ös uniós menetrend szerint a tagállamoknak 2026 vége előtt el kell kezdeniük a poszt-kvantum átállást, a kritikus infrastruktúráknak pedig legkésőbb 2030 végére kell eljutniuk erre a szintre.
Szabolcsi ezért a konkrét algoritmusnál is fontosabbnak tart egy másik képességet: a kriptográfiai mozgékonyságot, vagyis azt, hogy egy rendszerben a használt kriptográfia később nagyobb átalakítás nélkül cserélhető legyen. Egy hosszú életű pénzügyi infrastruktúrát szerinte eleve úgy kell felépíteni, hogy ne legyen hozzákötve egyetlen, ma biztonságosnak tartott megoldáshoz.
Ez a gondolat a korábban bemutatott Pactena Protocolhoz is kapcsolódik: a szerző állítása szerint annak architektúráját eleve ilyen cserélhetőség mellett tervezték, míg az alapul szolgáló elosztott kulcsrendszer kvantumrezisztens változata még fejlesztési feladat.
Miért adjuk oda az egész személyazonosságunkat egyetlen válaszért?
A következő rész látszólag messze kerül a fizetésektől, valójában azonban ugyanahhoz a kérdéshez tér vissza: mennyi adatot kell átadnunk egy digitális rendszernek?
Szabolcsi példája egyszerű. Ha valakinek csak azt kell igazolnia egy üzletben, hogy elmúlt 18 éves, valójában egyetlen igen-nem válaszra van szükség. Ehhez képest egy hagyományos személyi igazolvány felmutatásakor név, pontos születési dátum és további személyes adatok is láthatóvá válhatnak.
Ugyanez történik sok más helyzetben is. Egy bérbeadó számára nem feltétlenül a bérlő pontos fizetése érdekes, hanem hogy jövedelme elér-e egy szükséges szintet. Egy szolgáltatásnak nem feltétlenül egy teljes okmánymásolatra van szüksége, hanem néhány konkrét tény hiteles igazolására.
A probléma Szabolcsi szerint abból adódik, hogy a rendszereink dokumentumokat kérnek akkor is, amikor valójában tényeket szeretnének ellenőrizni. A dokumentum viszont szinte mindig több információt ad át annál, mint amennyi az adott ügylethez szükséges.
Erre adhat választ a szelektív felfedés. Ennek lényege, hogy valaki egy állítást – például azt, hogy nagykorú, rendelkezik érvényes jogosítvánnyal vagy jövedelme elér egy bizonyos szintet – úgy tud igazolni, hogy közben a mögötte álló összes személyes adatot nem tárja fel. A sorozat ezt az ún. zéró tudású bizonyítások (Zero-Knowledge Proof) és a magánszférát védő kriptográfia egyik gyakorlati alkalmazásaként mutatja be.
A téma azért különösen aktuális, mert ugyanezt az irányt követi az európai digitális személyazonosság is. Az eIDAS 2.0 keretrendszer alapján az uniós tagállamoknak digitális személyazonossági tárcát kell biztosítaniuk, amelyben hitelesített adatok és igazolványok tárolhatók. A szabályozás a szelektív adatmegosztás lehetőségét is elvárja: a felhasználó lehetőség szerint csak azt az információt adja át, amelyre az adott helyzetben valóban szükség van.
A technológiai részletek azonban itt sem mellékesek. Szabolcsi olyan szakmai kritikákat is felidéz, amelyek szerint nem elég az, ha egy digitális tárca látszólag csak kevés adatot oszt meg. Ha az egymást követő igazolások technikailag összeköthetők, akkor idővel ugyanúgy profil építhető a használóról. A valódi kérdés ezért az, hogy a magánszféra védelmét felületi funkció vagy matematikai garancia biztosítja-e.
A sorozat ezen a ponton köti össze ismét az azonosítást a digitális pénzzel. Szabolcsi értelmezésében egy magánszférát védő fizetés tulajdonképpen ugyanennek az elvnek egy speciális esete: a vásárló azt bizonyítja, hogy jogosult elkölteni egy érvényes digitális bankjegyet, miközben a tranzakcióhoz nem szükséges személyes adatai rejtve maradnak.
Nem minden digitális, ami képernyőn történik
A hetedik rész egy ennél hétköznapibb különbséget emel ki: digitalizálni egy meglévő folyamatot nem ugyanaz, mint eleve digitális folyamatot tervezni.
Erre nehéz jobb példát találni annál, mint amikor egy hivatal honlapjáról letöltött PDF-et ki kell nyomtatni, kézzel kitölteni, aláírni, beszkennelni, majd elektronikusan visszaküldeni. A folyamat ugyan online környezetben zajlik, de a mögöttes logikán semmi nem változott.
A digitalizált rendszer a meglévő procedúrát viszi át elektronikus felületre. A valódi digitális rendszer ezzel szemben azt kérdezi meg: ha ma kezdenénk elölről, szükség lenne-e egyáltalán ugyanezekre a lépésekre?
Szabolcsi a meghatalmazás példáján keresztül mutatja meg a különbséget. A hagyományos modellben a jogosultság egy dokumentumban szerepel, amelyet valakinek később értelmeznie és ellenőriznie kell. Egy más logikájú rendszerben maga a jogosultság lehetne kriptográfiailag ellenőrizhető: pontosan meghatározható, mire szól, meddig érvényes, milyen összegre használható és mikor vonható vissza.
A szerző ezt úgy foglalja össze: nem a kulcsot kell átadni, hanem egy pontosan körülhatárolt jogot.
Ugyanez a különbség jelenik meg a digitális ügyfél-azonosításban. Ma már egyre több banknál algoritmus ellenőrzi az okmányfotót és a szelfit, de ettől még maga a folyamat alapja ugyanaz marad: dokumentumokat gyűjtünk és hasonlítunk össze. A technológia felgyorsította a korábbi működést, de nem feltétlenül változtatta meg annak szerkezetét.
A sorozat szerint a valódi digitális modellben nem dokumentumokat kellene mozgatni, hanem hitelesített állításokat. Nem egy fizetési papír másolata lenne fontos, hanem például matematikailag ellenőrizhető bizonyíték arról, hogy a jövedelem elér egy meghatározott szintet.
Szabolcsi ugyanezt a kritikát alkalmazza a fizetésekre is. A kártyás fizetés, az azonnali átutalás, a QR-alapú rendszerek vagy akár több új digitális fizetési infrastruktúra jelentős előrelépést jelenthet sebességben, költségben és szuverenitásban, de továbbra is ugyanazt az alapmodellt használja: egyik azonosított számláról a másikra könyvelünk, működő hálózaton keresztül.
A kérdés tehát nem pusztán az, hogy egy rendszer használ-e modern technológiát. Sokkal inkább az, hogy a régi folyamatot gyorsítottuk fel, vagy valóban újragondoltuk annak működését.
Egy ország használhatja a technológiát – vagy létre is hozhatja
A sorozat nyolcadik része már kevésbé technológiai, inkább gazdaságstratégiai kérdést vet fel. Mit jelent egy országnak, ha egy technológiát nem csak megvásárol és használ, hanem maga is képes létrehozni? Szabolcsi három pozíciót különböztet meg: az összeszerelőt, a vevőt és az alkotót.
Az összeszerelő olyan terméket állít elő, amelyet máshol terveztek. A vevő más által létrehozott technológiát használ, és ezért licenc-, beszállítói vagy geopolitikai függőséget vállalhat. Az alkotói pozícióban viszont a szellemi tulajdon, a döntés és a felhalmozódó tudás is helyben marad.
A mélytechnológia ebből a szempontból különleges. Egy alkalmazás viszonylag rövid idő alatt lemásolható, egy mögöttes matematikai vagy mérnöki tudásra épülő technológia azonban jóval nehezebben reprodukálható. Ehhez nem feltétlenül hatalmas gyár vagy nyersanyag szükséges, hanem hosszú évek alatt felépülő szakértelem.
Szabolcsi Észtország 2017-es elektronikus személyiigazolvány-válságát használja példaként. Egy külső beszállító technológiájában felfedezett sérülékenység több százezer igazolványt érintett, de az ország saját digitális kompetenciájának köszönhetően távolról végrehajtható tanúsítvány-frissítést tudott létrehozni, és az érintett kártyák jelentős részét lecserélte anélkül, hogy a teljes szolgáltatási rendszer leállt volna.
A tanulság nem az, hogy egy országnak minden technológiát saját magának kell fejlesztenie. Inkább az, hogy kritikus infrastruktúránál nem mindegy, rendelkezésre áll-e helyben olyan szakértelem, amely lehetővé teszi az önálló reagálást és továbbfejlesztést.
A Qashmore története itt válik magyar technológiai kérdéssé
Ezen a ponton kapcsolja össze Szabolcsi a tágabb gazdasági kérdést a sorozat korábban bemutatott fejlesztésével. A Qashmore digitális bankjegy és az alatta működő Pactena Protocol magyar fejlesztés; a hozzá kapcsolódó elosztott kulcskezelési megoldás nyílt forráskódú, szakmai vizsgálaton esett át, és a szerző szerint annak egy része már szabályozott európai pénzügyi környezetben működik.
A nyolcadik rész állítása azonban nem az, hogy Magyarország ezzel automatikusan világelső lenne. Szabolcsi jóval szűkebben fogalmaz: szerinte egy nehéz és stratégiailag fontos területen jelenleg rendelkezésre áll hazai alkotói kompetencia, a további kérdés pedig az, sikerül-e ebből gazdasági, szakmai és intézményi előnyt építeni.
A lehetséges hozadékot több szinten látja. Egy mélytechnológiai projekt köré fejlesztők, integrátorok, auditorok és kutatócsoportok szerveződhetnek; exportálható szellemi termék és szakértelem születhet; vonzóbbá válhat az itthoni pálya a magasan képzett mérnökök és matematikusok számára; illetve nagyobb súlyt adhat Magyarországnak azokban az európai vitákban, amelyekben a következő évek digitális infrastruktúrájáról döntenek.
A sorozat középső harmada ezzel jóval messzebbre jut a digitális készpénz eredeti kérdésénél. A kvantumálló kriptográfia, a szelektív adatmegosztás, a valódi digitális folyamatok és a technológiai önállóság elsőre különálló témáknak tűnhetnek. Szabolcsi értelmezésében azonban ugyanaz az alapelv köti össze őket: olyan digitális infrastruktúrákat kell tervezni, amelyekben a bizalom nem egyetlen szereplőn vagy titkon múlik, az adatból csak annyi válik láthatóvá, amennyi szükséges, és a rendszer később is képes alkalmazkodni a technológiai környezet változásaihoz.
A sorozat utolsó négy része innen már a gyakorlati megvalósítás felé fordul: azt járja körül, mekkora különbség van egy publikáció és egy működő rendszer között, hogyan jutott el a fejlesztés hét év alatt a mai állapotáig, milyen intézményi modellben működhetne egy digitális bankjegyrendszer, és végül milyen mérce alapján lehet eldönteni, hogy az elképzelés valóban teljesíti-e azt, amit ígér.
(Forrás: Medium)
(Címlapkép: Depositphotos)
