A digitális fizetések jövőjéről szóló tizenkét részes cikksorozatának végén Szabolcsi András kriptográfus és pénzügyi IT-szakember már nem csak azt vizsgálja, milyen kriptográfia kell egy új fizetési rendszerhez: azt járja körül, hogyan lesz az elméletből működő technológia, a technológiából pénzügyi infrastruktúra, végül pedig milyen mérce alapján lehet eldönteni, hogy az egész valóban értéket teremt-e.
A sorozat első harmada a mai digitális fizetések szerkezeti korlátait bontotta ki, a középső négy rész pedig a lehetséges technológiai válaszokat mutatta be. Az utolsó szakasz ezzel szemben már a gyakorlati megvalósításról szól. Szabolcsi itt arra keresi a választ, hogyan lehet megkülönböztetni egy érdekes kriptográfiai ötletet egy valóban működő rendszertől, milyen út vezetett a Qashmore jelenlegi formájáig, hogyan kapcsolódhatna mindez a meglévő bankrendszerhez, és hol vannak még nyitott kérdések.
Egy jó publikáció még nem működő technológia
A kilencedik rész egyik központi témája az akadémiai elmélet és az éles rendszer közötti távolság.
A kriptográfiában egy matematikailag bizonyított konstrukció alapvető érték. A bizonyítás mutatja meg, hogy az adott biztonsági tulajdonság valóban fennáll, nem csupán reméljük. Szabolcsi ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy ettől még hatalmas út vezet egy olyan rendszerig, amely valódi felhasználókkal, valódi eszközökön és szabályozott környezetben is működik.
A gyakorlat tele van olyan helyzetekkel, amelyek egy tanulmányban nem jelennek meg. Elvesző hálózat, rossz sorrendben érkező üzenetek, óraeltérés, eszközcsere, félbeszakadó folyamatok, frissítés alatt álló szerverek vagy egyszerűen olyan felhasználói viselkedés, amelyre senki nem gondolt a tervezőasztalnál. Ehhez jönnek a felügyeleti és üzletmenet-folytonossági követelmények, az auditálhatóság és a hibakezelés. Szabolcsi megfogalmazásában a specifikáció azt írja le, mit csinál a rendszer, az éles üzem pedig azt tanítja meg, mit csinál a világ a rendszerrel. Ebből születik az öt kérdésből álló gyorsteszt is:
- Van-e futtatható implementáció?
- Mértek-e valódi futásidőt?
- Rögzítették-e a konkrét kriptográfiai paramétereket?
- Van-e működő demó?
- És ismerjük-e az adatcsomagok tényleges méretét?
Ezek olyan szempontok, amelyek egy szép elméleti konstrukció és egy használható rendszer között gyorsan megmutatják a különbséget.
A szerző ugyanezt a mércét a saját fejlesztésére is alkalmazza. Állítása szerint a Qashmore rendelkezik referencia-implementációval és működő demóval, az offline kriptográfiai ellenőrzés hétköznapi telefonon nagyjából 12–20 ezredmásodperc alatt fut, az online fizetés pedig végponttól végpontig 35–65 ezredmásodperc között teljesül. A kezdeti fizetési adatcsomagot körülbelül 456 bájtosnak adja meg. A teljes specifikáció ugyanakkor jelenleg nem nyilvános, a fizetési protokoll külső lektorálása pedig még folyamatban van.
Ez utóbbi azért fontos, mert a sorozat záró szakasza tudatosan különválasztja azt, ami már működik attól, ami még ellenőrzésre vagy fejlesztésre vár.
Hét év és nyolc változat kellett a mai rendszerhez
A tizedik rész a sorozat legszemélyesebb fejezete. A technikai kérdések helyett azt mutatja be, milyen munka vezetett a most bemutatott rendszerig.
A szakember szerint a fejlesztés hét éve kezdődött, és a jelenlegi fizetési protokoll már a nyolcadik változat. Az előző hét verzió nem egyszerűen félbehagyott próbálkozás volt: mindegyiket azért vetette el, mert újabb problémát vagy gyengeséget talált bennük. A megközelítés lényege éppen az volt, hogy a saját konstrukcióját próbálja folyamatosan megtörni, mielőtt más teszi meg.
A munka két párhuzamos világban zajlott. Szabolcsi nappal szabályozott pénzügyi rendszerekkel, auditokkal, felügyeleti kérdésekkel és éles üzemmel foglalkozott, este pedig a fizetési protokollt fejlesztette. Saját értelmezése szerint éppen ez a kettősség volt fontos: az üzemi tapasztalat visszahatott a kriptográfiai tervezésre, a matematikai munka pedig arra, ahogyan a működő pénzügyi rendszerek problémáit kezelte.
A hét évből három mérföldkövet emel ki. Az első az volt, amikor az elosztott kulcsgenerálás először működött éles, szabályozott pénzügyi környezetben. A második a külső egyetemi szakmai visszajelzés. A harmadik pedig jóval hétköznapibb: két telefon egy konyhaasztalon, internetkapcsolat nélkül, amelyek között lezajlott egy fizetés.
A történet ugyanakkor nem azt akarja bizonyítani, hogy a hosszú fejlesztési idő önmagában minőséget garantál. Inkább azt mutatja meg, mennyi iteráció választja el a jól hangzó koncepciót attól, amikor ugyanaz a technológia valódi környezetben is használhatóvá válik.
A digitális bankjegy önmagában még nem pénzügyi rendszer
A tizenegyedik rész erre építve már egy másik kérdést tesz fel: ha a digitális bankjegy technikailag működik, hogyan lesz belőle teljes fizetési infrastruktúra?
Szabolcsi modellje egy háromszintű bizalmi láncra épül. A csúcson egy ún. “gyökérszereplő” állhat (tipikusan jegybank vagy pénzügyi felügyelet), amely hitelesíti a kibocsátókat. A következő szintet bankok és pénzforgalmi szolgáltatók alkotják, amelyek saját ügyfeleik számára digitális bankjegyet bocsátanak ki. A harmadik szinten a felhasználók és a kereskedők vannak.
A rendszer egyik lényegi állítása, hogy maga a digitális bankjegy hordozza azokat a kriptográfiai igazolásokat, amelyekből a fogadó fél ellenőrizheti a bizalmi láncot. Így egy offline fizetésnél sem feltétlenül kell központi szervert megkérdezni arról, hogy a fizető fél vagy a kibocsátó megbízható-e.
A szerepek emellett adatvédelmi szempontból is el vannak választva. A gyökér a modell szerint nem látja a tranzakciókat. A kibocsátó ismeri a saját ügyfelét, de nem feltétlenül látja a teljes fizetési láncot. A kereskedő pedig az érvényes digitális bankjegyet ellenőrzi anélkül, hogy ehhez a fizető teljes személyazonosságára szüksége lenne.
Nem a bankokat akarja megkerülni
Ez a felépítés azért is érdekes, mert szembemegy a fintech szektor egyik visszatérő narratívájával. Az elmúlt másfél évtized számos innovációja megpróbált új réteget húzni a bankokra vagy részben megkerülni őket. A Qashmore koncepciója ezzel szemben kifejezetten rájuk épít.
A bank maradna az ügyféllel kapcsolatban álló szabályozott szereplő, nála történne a pénz be- és kilépése, és ő bocsátaná ki a digitális bankjegyet. A kibocsátók közösen üzemeltetnék a hálózatot is.
Az elszámolás sem igényelne feltétlenül új háttérrendszert. A modell szerint a digitális bankjegy az ügyfél számlapénzéből születik, majd több tranzakción keresztül mozoghat, végül valamelyik kibocsátónál beváltható. Ha más banknál tér vissza, mint amelyik eredetileg kibocsátotta, a két intézmény a meglévő bankközi elszámolási csatornákon rendezheti egymás között a különbséget.
Vagyis a javaslat nem egy párhuzamos pénzügyi világot építene. A cél inkább az, hogy az új fizetési réteg a mai szabályozott bankrendszerbe illeszkedjen.
Helyi hálózatok, közös protokoll
A modell országos léptékben is ugyanerre az elvre épül. A hazai felügyelet vagy jegybank adhatná a gyökeret, a helyi pénzügyi intézmények lennének a kibocsátók, az elszámolás pedig a meglévő hazai infrastruktúrán történhetne.
Szabolcsi ennek előnyét elsősorban a szuverenitásban látja. Ha a fizetési hálózat kritikus elemei helyi szereplőknél működnek, a belföldi fizetések nem függnek egyetlen külső hálózat üzleti vagy geopolitikai döntésétől. Ehhez társul az offline működés, amely a technikai kiesésekkel szemben adhat ellenállóbb működést.
A határokon átnyúló működéshez viszont nem egyetlen globális központot képzel el. Inkább olyan modellt, amelyben minden ország saját hálózatot üzemeltet, de ugyanazt a nyílt vagy közösen elfogadott protokollt használja. Analógiaként az e-mailt hozza: a szerverek különböző tulajdonban vannak, mégis kommunikálni tudnak egymással a közös szabályok miatt.
Ez egyben azt is jelenti, hogy maga a hordozóréteg pénznemtől független lehetne. Ugyanaz az infrastruktúra elvileg forintot, eurót vagy más szabályozott pénzformát is hordozhatna.
A világ különböző pontjain más problémát oldana meg
A tizenegyedik rész külön érdekessége, hogy a koncepciót régiónként eltérő problémákhoz kapcsolja.
Európában elsősorban a külső kártyahálózatoktól való függőség, az offline képesség és a magánszféra kerül elő. A Közel-Keleten a hazautalások magas költsége, Ausztráliában és Kanadában a földrajzi távolság és a természeti katasztrófák alatti működés, az Egyesült Államokban pedig a hozzáférés és a bankolatlan rétegek problémája. Afrikában a mobilpénz már bebizonyította, hogy a telefon bankfiók nélkül is válhat tömegfizetési eszközzé; a következő lépés a szerző értelmezésében az offline továbbadhatóság lehetne.
A közös nevező nem egyetlen üzleti use case. Inkább az a szerkezet, hogy a protokoll egységes lehet, miközben a pénz, a kibocsátók és az infrastruktúra helyben maradnak.
A bevezetésnél sem egy országos, azonnali átállás lenne a kiindulópont. Szabolcsi szűk éles pilotot javasolna egy-két kibocsátóval, korlátozott felhasználói körrel, valódi pénzzel és valódi kereskedőkkel. Innen lépésről lépésre lehetne bővíteni a rendszert.
A szerző azt is kimondja, mi nincs kész
A tizenkettedik rész visszatér a sorozat elején felállított követelményekhez: offline működés, magánszféra, a kettős költés felderítése, külső függőség csökkentése, alacsony költség, végleges fizetés és személyek közötti továbbadhatóság.
Szabolcsi állítása szerint a bemutatott protokoll ezeket egyetlen konstrukcióban igyekszik teljesíteni. A Qashmore offline továbbadható, a fizető a kereskedő felé anonim maradhat, a kettős költés az eredeti csalóhoz köthető, a hálózat pedig helyi szereplőkkel is működtethető.
A zárás fontos része azonban éppen az, hogy a szerző tételesen felsorolja a hiányzó elemeket is.
Ma még nincs működő, országos fizetési hálózat. Van protokoll és implementáció, de a hálózattá váláshoz bankokra, pénzügyi szolgáltatókra, pilotra és intézményi együttműködésre lenne szükség. A kvantumálló változat algoritmikus terve szintén elkészült a szerző szerint, de az implementáció körülbelül másfél évnyi további mérnöki munkát igényel.
És természetesen arra sincs garancia, hogy a technológia végül széles körben elterjed. A fizetési infrastruktúrák sorsát nem kizárólag a technikai minőség dönti el: időzítés, meglévő szerződések, szabályozás, intézményi érdekek és üzleti döntések egyaránt szerepet játszanak. Ezt maga a szerző is elismeri.
Végül nem a kriptográfia lesz a mérce
A tizenkét részes sorozat talán legérdekesebb zárógondolata éppen az, hogy a siker mércéje végső soron nem technológiai.
Nem az számít majd, hány ezredmásodperc alatt fut le egy ellenőrzés, hány konferencián beszélnek a protokollról, vagy hány szakmai publikáció hivatkozik rá. A szerző szerint egy infrastruktúra akkor válik igazán sikeressé, amikor a felhasználó már nem foglalkozik vele.
Amikor rossz térerő mellett is lehet fizetni. Amikor egy áramszünet nem zárja be automatikusan a kasszát. Amikor egy kereskedő kisebb költséggel jut hozzá a bevételéhez. Vagy amikor valaki anélkül igazolhatja a korát, hogy közben a teljes személyazonosságát megmutatná.
A tizenkettedik rész ezt egyetlen mondatba sűríti: a technológia akkor jó, ha szolgál. A digitalizáció valódi eredményét nem az új rendszerek számán, hanem azon érdemes mérni, hogy egyszerűbbé, biztonságosabbá vagy olcsóbbá tették-e az emberek mindennapi életét.
Ezzel a sorozat végül ugyanoda érkezik vissza, ahonnan indult: egy hétköznapi fizetéshez. Csakhogy tizenkét rész után már nemcsak az a kérdés, hogy pittyen-e a terminál, hanem az is, mi történik mögötte, ki működteti a rendszert, milyen adat marad utána, és működik-e akkor is, amikor a megszokott infrastruktúra nem elérhető.
Szabolcsi András sorozata ezekre egy konkrét technológiai választ mutatott be. A következő lépést azonban már nem a matematika dönti el. Ahhoz bankokra, szabályozókra, pilotokra és külső szakmai ellenőrzésre lesz szükség. A Qashmore történetében innen kezdődne az a szakasz, ahol a működő protokollnak azt kell bizonyítania, hogy nemcsak laborban és két telefon között, hanem valódi pénzügyi infrastruktúraként is megállja a helyét.
(Forrás: Medium)
(Címlapkép: Depositphotos)
