Az évszázad botránya lett a német Steve Jobs-imitátor fintech cégéből

Mindenkit megvezető csalók, korrupt politikusok, az oknyomozó újságírók megfigyelése és persze rengeteg pénz – az alábbiak minden krimikedvelőnek ismerősek lehetnek. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy mindez csak a könyvekben és filmekben létezik. Még abban a fintech szektorban is megjelenhettek ezek a motívumok, amelyet rendre a régi, rossz szokások leváltójaként emlegetünk a mindennapokban. Pontosan ezekről szólt a Wirecard összeomlása, Németország legnagyobb pénzügyi botránya.

Mint a legtöbb hasonló történethez, ez is egy új csillag felemelkedésével kezdődött:

  • a Wirecard 1999-ben elektronikus fizetési szolgáltatások nyújtásával lépett piacra;
  • ügyfélkörét a kezdetekben olyan kétes cégek alkották, mint felnőttfilmes oldalak és szerencsejáték platformok;
  • a 2000-es években aztán megkezdődött a valódi növekedés, amit a vállalat később is főleg felvásárlásokkal igyekezett biztosítani.

Fintech-lázban égett Németország

Nem csak a nemzetközi jelenlét növekedett, hanem a termékpaletta is. Az elektronikus fizetések feldolgozása mellett a kockázatkezelésben és a bankkártya kibocsátásban is elkezdte támogatni vállalati ügyfeleit a Wirecard. Így egy átfogó csomagot tudott nekik kínálni, növelve értékajánlatának vonzerejét. Nem csoda, hogy nagy volt a lelkesedés a vállalat körül, hiszen ez a központosítás (vagy ahogy sokszor nevezik, a szuperapposodás) minden fronton előtérbe került az elmúlt években, így a Wirecard pont beleillett egy népszerű trendbe.

Olyannyira így volt ez, hogy a Wirecard 2018-ban bekerült a DAX tőzsdeindexbe, amely annak idején a 30 legnagyobb és legfontosabb német vállalat papírjait összesítette. Páratlanul nagy eredmény volt ez egy fintech cégnek, így a vállalat gyorsan közönségkedvenccé vált. A gazdaság és a politika prominens szereplői is előszeretettel hivatkoztak a cégre, amikor a német technológiai innovációt és pénzügyi fejlesztéseket kellett kiemelni.

Ebben nagy szerepe volt Markus Braun vezérigazgatónak, aki pont beleillett a vizionárius technológiai zseni szerepébe. Braun tudatosan hozta a szerepét és zavarbaejtően utánozta Steve Jobsot, mind az öltözködését, mind az előadásmódját illetően. Braun sikeres alakítása főleg akkor jött jól a Wirecardnak, mikor már jó ideje gyűltek az aggasztó hírek a vállalat helyzetéről. Még az igazságot képviselő kritikus hangokat is sikeresen aláásták a vállalatvezető befolyásának köszönhetően. De Braun szerepéről még hosszabban is értekezünk később, most lássuk a botrány kibontakozásának történetét!

Csak azt nem vállalták be, amit nem tudtak

Mostanra tudjuk, hogy a háttérben már évek óta zajlottak a különböző csalások a vállalaton belül. A vezetőség nem válogatott a módszerekből – mindent bevetett, ami lehetővé tette, hogy valótlanul erős eredményeket lehessen prezentálni a külvilág felé. Az egyik ilyen metódust a mesterségesen felnagyított felvásárlások jelentették.

A Wirecard a világ minden tájáról vásárolt fel a fintech szektor különböző területein tevékenykedő startupokat. A sikeres ügyletekkel azt a benyomást tudták kelteni, hogy jelentősen több bevételt termelnek, mint valójában. Később azonban több esetben is kiderült, hogy a hivatalos bejelentésben megnevezett árcédulák csupán töredékét fizették ki a felvásárolt vállalatoknak.

A könyveléssel sem volt minden rendben, a mérlegen már 2015-ben megjelentek olyan gyanús tételek, amelyekre nem tudtak kielégítő választ adni. Ahogy arra a Financial Times is felhívta a figyelmet, a rövid lejáratú eszközök messze elmaradtak a kötelezettségektől. Így egyszerűen nem volt elég pénze a vállalatnak tartozásai kifizetésére. Továbbá a bevételek sem tűntek reálisnak. Utólag ki is derült, hogy a kívánt eredményeket saját kézzel hamisított, koholt szerződések segítségével érték el.

A vezetőség sokáig mindent vehemensen tagadott. A kielégítő válaszok helyett azonban inkább megvádolták az újságot azzal, hogy valótlanságokat terjeszt és a cég ellen fogadó befektetőkkel kollaborál. Ez egyébként visszatérő elem volt a cég életében: a Wirecard a súlyos vádakra mindig a másik fél hiteltelenítésével és megalapozatlan jogi lépésekkel reagált.

Kezdett elfogyni a szerencse

Amint az az eddigiekből látszik, a Wirecard sokáig meg tudta kerülni problémáit. A szabályozók mindig a vállalat pártját fogták a kritikusokkal szemben, a politikusok szerették a német fintech sikersztorit. A 2018-as DAX csatlakozás idején a vállalat értéke a 24 milliárd eurót is elérte, és ekkor már javában zajlott a nyilvánosság megtévesztése.

Az első nagyobb rések 2019 elején jelentek meg a pajzson, amikor a Financial Times először merte leírni, hogy csalás folyhat a vállalatnál. A Wirecard perelt, de érezhetően elkezdett megváltozni a közhangulat, ezért további lépésekre volt szükség. Az év őszén hivatalosan felkérték a KPMG könyvvizsgáló céget, hogy a könyvelés ellenőrzésével állapítsa meg a vádak alaptalanságát. A lépés súlyát az adta, hogy a Wirecard auditora több mint egy évtizede az EY volt, a vállalattól sokkal távolabb álló KPMG megbízásával pedig magabiztosságot akartak sugallni.

A Wirecard-sztori alakulása 1999 és 2021 között

Érdekesség, hogy a Wirecard legnagyobb befektetője, a SoftBank még a vádak nyilvánosságra kerülését követően is bizalmat szavazott a vállalatnak. A fintech szektor egyik legismertebb kockázati tőkése újabb 900 millió eurót fektetett a cégbe és csatlakozott a Financial Times hangos kritikusaihoz. A történet ezen eleme rámutat, hogy sokszor milyen keveset tudnak a befektetők egy-egy cég valódi teljesítményéről és mégis milyen magabiztosan hozzák meg a legnagyobb döntéseket is.

Magabiztos kontrázás után nagy koppanás

A KPMG bevonása sokak kételyeit eloszlatta 2019 végén, a terv tehát stabil lábakon állt. Csakhogy az eredmények kedvezőtlennek bizonyultak: a KPMG 2020 tavaszán bejelentette, hogy a Wirecard nem tudott elegendő információt szolgáltatni a Financial Times kijelentéseinek cáfolatához. Ekkor vált először dominánssá a kételkedők tábora a Wirecard elkötelezett híveivel szemben.

Az EY-jal sem alakult jól a viszony, 2020 első felében négyszer is el kellett halasztani a 2019-es pénzügyi jelentések publikálását. Ekkor már sejteni lehetett, hogy nagy a baj, de a konkrétumokról június 18-ig vajmi keveset tudtunk – ez volt az a nap, amikor az EY hivatalosan bejelentette, hogy nem látja el hitelesítő aláírásával a fintech cég jelentéseit. Az ok: egy a készpénztartalékból hiányzó, nyom nélkül eltűnő 1,9 milliárd eurós tétel.

„A jelek arra utalnak, hogy a vállalat nem létező összegeket hagyott jóvá azzal a céllal, hogy megtévessze az auditort és valótlan benyomást keltsen a készpénztartalékok helyzetével kapcsolatban a cégcsoport megítélésének javítása céljából”

– szerepelt az EY közleményében 2020. június 18-án a Wirecard pénzügyeiről.

Uborkaszezon helyett hírdömping

Az események innentől felgyorsultak, így a tipikusan uborkaszezonként emlegetett nyári időszak minden korábbinál eseménydúsabb lett:

  • az EY-közlemény másnapján lemondott Markus Braun vezérigazgató;
  • három nappal később pedig már azt nyilatkozta a Wirecard, hogy a hiányzó 1,9 milliárd euró valószínűleg sosem létezett;
  • Braunt csalás miatt napokon belül letartóztatták, majd óvadék fejében szabadlábra került;
  • június 25-én a fintech csődbe ment – ekkor derült ki, hogy közel 4 milliárd euróra rúgnak a rendezetlen kötelezettségek a hitelezők felé.
A Wirecard részvényárfolyamának alakulása 2013 és 2022 között (Forrás: Tradingview)

Júliusban sem volt hiány fejleményekben. A hónap elején a rendőrség és a végrehajtók házkutatást tartottak a Wirecard-főhadiszálláson és további négy, a céghez tartozó ingatlanban. A német pénzügyi felügyelet, a BaFin vezetője pedig nem rejtette véka alá véleményét az esettel kapcsolatban. Más kérdés, hogy abban, hogy mindez idáig húzódott, hatalmas felelőssége volt a szabályozónak, amely látványosan nem akart fellépni a gyanús jelek felmerülését követően sem.

„Egy egyértelmű, klasszikus, masszív bűncselekményről beszélhetünk”

– jelentette ki a Wirecardról Felix Hufeld, a BaFin elnöke 2020. július 2-án.

Az egyik felelős oldal elszámoltatja a másikat

Folytatódott az ügy részleteinek felgöngyölítése, megkezdődött az érintettek felelősségre vonása is. Letartóztatták többek között a Wirecard dubaji leánycégének fejét, aki rögtön beismerte, hogy részt vett a több milliárd eurós csalás kivitelezésében. Három vezetőt, köztük Braunt pénzmosás és csalás miatt letartóztatták, amiért éveken át, tudatosan tévesztették meg a nyilvánosságot a Wirecard pénzügyi helyzetével és eredményeivel kapcsolatban. A kör bezárult, a következmények elől éveken át sikeresen megmenekülő vétkesek kezén pedig bilincs kattant.

Arra viszont 2021-ig kellett várni, hogy a hivatalosan a törvény oldalán álló érintettek is felelősségre legyenek vonva: január végén távozott a BaFin már említett elnöke, Felix Hubald, majd hasonló sorsra jutott a német könyvvizsgálói felügyelet vezére is.

Azoknak a politikusoknak sem volt egyszerű évkezdése, akik korábban a sokadik gyanús jel után is védték a Wirecardot, sőt lobbiztak a cég érdekeiért:

  • köztük volt Angela Merkel német kancellár, aki egy kínai diplomáciai úton is a fintechről áradozott;
  • Olaf Scholz pénzügyminiszter is rengeteg kritikát kapott, hiszen alá tartozott a BaFin és az összes fontosabb pénzügyi felügyeleti szerv; a mára német kancellárrá avanzsáló Scholz mégsem tudott semmilyen értékelhető eredményt felmutatni, csak amikor már mindenki számára egyértelművé vált a csalás ténye.

Fake news helyett páratlan nyomozás

Nagy eséllyel kijelenthető tehát, hogy ha a szabályozó szerveken, vagy a befektetőkön múlik, a Wirecard még ma is zavartalanul működne. Volt viszont valaki, aki hosszú évekkel ezelőtt gyanút fogott, majd a csalás részleteinek feltárásán dolgozott: Dan McCrum, a Financial Times oknyomozó újságírója annak ellenére tett így, hogy az első, még kifejezetten jóhiszemű figyelmeztetése után is alaptalanul támadták a Wirecard táborából.

A BaFin is évekig azt az álláspontot képviselte, hogy a média felelőtlenül hozzájárul a Wirecard kilátásainak romlásához. A SoftBank azzal a szándékkal is fektetett be 900 millió eurót a vállalatba, hogy elcsendesítse a Financial Times hatására szkeptikussá váló hangokat. McCrum és kollégái azonban nem tágítottak, végül pedig beigazolódtak a sejtéseik. Az újságíró most könyvet írt az esetről, ennek apropóján szerepelt a Fintech Insider podcastjának egyik nyári adásában. A beszélgetésből egészen hihetetlen részletek derülnek ki, melyek túlzás nélkül a filmvászonra kívánkoznak.

Az interjúból kiderül, hogy az első jelek 2014-ben jelentek meg: McCrum egy ausztrál hedge fund (fedezeti alap) menedzserével beszélgetett, aki megkérdezte tőle, érdekelné-e egy történet néhány német gengszterről. A menedzser felhívta a figyelmét egy kis német startupra, amely magát az európai PayPalként reklámozta.

A Wirecard debit- és hitelkártyás tranzakciók befogadását tette lehetővé ügyfeleinek, a cég viszonylag egyszerű technológiáját viszont forradalmi erejű újításnak állították be. McCrum elsőre nem talált sok bizonyítékot és nem tulajdonított nagy jelentőséget az esetnek, egészen addig, amíg még egy szakmabeli meg nem említette a Wirecardot, hasonlóan negatív fényben.

A Wirecard AG főhadiszállása a Münchenhez közeli Aschheimben 2019-ben (Forrás: Leo Molatore / Wikimedia)

Az érdeklődés ekkor már adott volt az újságíró részéről, aki nekiállt mélyen megvizsgálni a vállalat működését. Észrevette, hogy a Wirecard gyanús körülmények között hajt végre felvásárlásokat Ázsiában és olyan kijelentéseket tesz nyilvánosan, amelyek a beható adatok fényében nehezen hihetők el.

Váratlan reakció a vádakra

McCrum ekkor még a kollaboratív megközelítés mellett döntött, egy sor kérdést küldött a vállalatnak a kételyeivel kapcsolatban. A válasz meglepőnek bizonyult, hiszen rögtön meggyanúsították azzal, hogy a Wirecard ellen fogadó (a vállalat részvényeinek eséséből profitáló) befektetőkkel dolgozik együtt. Az agresszív reakció azonnal felkeltette McCrum érdeklődését, hiszen a többség az első érdeklődésre általában sokkal diplomatikusabban reagál ennél.

Ennek ellenére sikerült interjút készítenie a vállalat vezérigazgatójával. A barátságos kezdés után az újságíró megkérdezte, a Wirecard meghamisítja-e a profitjait, mivel nincsenek egyértelmű bizonyítékok a létezésükre. Markus Braun válasza csak ráerősített McCrum gyanúira, mivel bár elutasította a vádakat, egyáltalán nem tűnt dühösnek és felháborodottnak. Márpedig az ember feltételezi, hogy egy tech zseni nem fogja jó néven venni, ha csalással gyanúsítják, méghozzá jogosan – Braun mégsem kérte ki magának a gyanúsítást.

Egy anya, aki lerombolta a Wirecardot

A nyomozás folytatódott, de az áttörés hiányában csendesedni kezdett az időközben fintech sztárrá avanzsáló Wirecard körüli diskurzus. Egy nap azonban váratlan email érkezett a cég egyik szingapúri ügyvédjének édesanyjától. Az anyuka aggódva tájékoztatta az újságírót, hogy a fia vívódik a munkahelye miatt, mivel egyértelműen csalás jeleire bukkant, de fél jelenteni az eseményeket. Édesanyja azonban nem tűrte, hogy a becsületességre nevelt fia ilyen helyzetben maradjon és maga döntött a tények feltárása mellett.

Az irodában mindennapos volt a szerződések hamisítása, és a tudatos pénzmosás. A történet legmeglepőbb eleme, hogy mindezt teljesen nyíltan kommunikálták az alkalmazottak felé. Sok egyeztetés azzal kezdődött, hogy az illetékes felettes bejelentette, ma szükség lesz néhány kamu szerződés létrehozására és a cég bankszámlái közötti utalások kivitelezésére.

A pénzügyi felügyelet, amely végsőkig kitartott a csalók mellett

Néhány levélváltást követően McCrum kiutazott Szingapúrba, ahol egy hotel bárjában találkozott a belső informátorral, aki minden általa ismert információt meg is osztott az újságíróval. Ettől a ponttól kezdve az ügy felgöngyölítése mellett a forrás megvédése is középpontba került. Például szingapúri látogatása alatt McCrum egy percig sem használhatta a hoteljében lévő wifit. A rengeteg óvintézkedés ellenére az informátor és édesanyja rövidesen ugyanazokat az arcokat kezdte látni a lakásuk környékén, de a Financial Times is adathalász emaileket kapott, amelyeket hosszas nyomozás után a Wirecardhoz tudtak kötni.

„Rövidesen rájöttünk, hogy vagy ők teszik tönkre a Financial Times-t, vagy mi az ő cégüket”

– fogalmazott Dan McCrum a Fintech Insider podcastben.

A friss információk birtokában legalább megkezdődhetett a témában írt cikkek publikálása. A Wirecard reakciója immár senkit nem lepett meg: rögtön hazugnak és korruptnak nevezték az újságot. Az már sokkal inkább váratlan volt, hogy a BaFin nem a vállalat, hanem a Financial Times ellen kezdeményezett vizsgálatot a piacok potenciális manipulációja és valótlanságok terjesztése miatt.

Egyértelműen látszott, hogy a szabályozó hinni szeretne a legizgalmasabb, új német unikornisban, és kész volt hátat fordítani a tényeknek. Nem segít az állami szerv megítélésén az sem, hogy több szenior munkavállalója is jelentős összegeket fektetett a Wirecardba, mint az utólag kiderült.

Az informátorral való rengeteg egyeztetés végül meghozta a gyümölcsét: 2018 októberére kellő alapossággal sikerült megerősíteni a legfontosabb feltevéseket. Időközben derült ki, hogy a Wirecard technológiája meglehetősen elavult, a legtöbb üzleti döntés és kommunikáció pedig a Telegram orosz üzenetküldő appon keresztül történik – az ember nem így képzeli el a 24 milliárd eurós értékű, mindenki által magasztalt fintech cég mindennapjait.

Arcok a botrány mögött

Az, hogy a Wirecard az ilyen amatőr hibák és hiányosságok ellenére is évekig meg tudta téveszteni a közvéleményt, nagyban köszönhető a vezetőség meggyőzőképességének. Markus Braunról lerítt, hogy nagyon szeretne Steve Jobsra hasonlítani, de mindezt olyan hatékonyan csinálta, hogy a nyilvánvaló erőlködés ellenére működött a műsor. McCrumnak gyanús volt, hogy fel sem háborodott a csalás vádján, de sokan erre is azt mondták, hogy ilyen egy igazi zseni, nem érdekli, ki mit gondol róla.

Aztán ott van még Jan Marsalek, a vállalat műveleti igazgatója, aki minden elemet kipipált napjaink tipikus tech vizionáriusainak tulajdonságai közül. Szinte érthetetlen módon értekezett a legújabb technológiai trendekről, számos dologban a szöges ellentétét képviselte az átlagember álláspontjának. Jogosítványt nem szerzett, mert nem akart erre időt fecsérelni a cégei elindítása helyett. A gimnáziumot nem fejezte be, mert saját startupot alapított, egyetemre menni nem látta értelmét. Mindenki, aki találkozott vele, zseninek nevezte, de a mindennapi tevékenységéről vajmi keveset lehetett tudni.

Amikor nem elég hihető az élet

Marsalek volt az, aki a háttérből irányította a Financial Times hiteltelenítésére irányuló törekvéseket. Éjszakai klubok tulajdonosait fizette le, hogy különböző bűntényekben szándékosan McCrumot és társait állítsák be vétkesnek. Magándetektíveket fogadott fel, akik rendre feltűntek az újságíró környékén, mintha nem is a titokban történő megfigyelés, hanem a nyílt megfélemlítés lett volna a céljuk. A detektívek egy részéről utólag derült ki, hogy orosz származású kémek voltak.

„Ez egy hihetetlen történet… Az a fajta eset, aminek hallatán azt mondod: várjunk csak, ez egyszerűen nem lehet igaz! A Financial Timesnál egyikünk sem vett részt ehhez hasonló nyomozásban”

– mondta Dan McCrum a Fintech Insider podcastjében.

Nem ezek voltak a technológiai igazgató egyetlen gyanús cselekedetei. Szabadidejében előszeretettel barátkozott a líbiai polgárőrség tagjaival és rendszeresen nyaralt együtt egy orosz zsoldos katonával. A szíriai polgárháború idején szimpla érdeklődésből Palmürába utazott, hogy körülnézzen a rettenetes napokat élő városban. McCrum is elismeri, hogy ha nem maga értesül ezekről a tényekről, nehezen tudta volna elhinni, hogy azok teljesen megfelelnek az igazságnak.

Hiba a huszonharmadik órában

Az események folyamatosan eszkalálódtak, 2019 októberében pedig megjelent az első olyan cikk a Financial Times felületén, amelyben egyértelműen csalással vádolták meg a német fintechet. Ahhoz, hogy idáig eljussanak, hat évnyi oknyomozó munkára volt szükség. Egy ilyen befolyással rendelkező újság rendkívül súlyos következményekre számíthat, amennyiben nem tudja alátámasztani állításait. Nem meglepő tehát, hogy az az ember is, aki a legjobban ismerte a történet részleteit, aggódva várta a cikk fogadtatását. A megjelenést követően fél órával 8 milliárd euróval zuhant a Wirecard tőzsdei értéke.

A Wirecard megértette, hogy az utolsó pillanatban vannak. Marsalek vezetésével áttematizálták az esetet. Ahelyett, hogy komolyan vették volna a gyanúsításokat, az egész történetet a korrupt Financial Times nevetséges rémhírkeltésének titulálták minden megszólalásukban.

Elkövettek ugyanakkor egy végzetes hibát. A Financial Times cikkében sok szó esett a hamisított szerződésekről, amelyek 30 millió euróval növelték meg a vállalat bevételeit. A Wirecard azonban hivatalosan évente 2 milliárd euró bevételt termelt, a vezetőség ezért jelentéktelennek állította be a nevezett összeget. Azzal, hogy banálisnak tekintették a 30 millió eurós csalást és egy érintett munkavállalót sem rúgtak ki, egyre inkább maguk ellen fordították a közvéleményt. Visszaköszön a Markus Braun által tanúsított viselkedés, abban az interjúban, amikor Dan McCrum csalással vádolta meg a Wirecardot. Azt, aki meg sem próbálja eljátszani az ártatlan áldozat szerepét, előbb-utóbb bűnösnek tekinti a publikum.

Az utolsó ellentámadás

A történet azonban még nem ért véget. A Wirecard a Financial Times mellett személyesen beperelte Dan McCrumot is, aki további nyomozással kontrázott rá az agresszív támadásokra. Kollégáival közösen kiderítették, hogy egy Fülöp-szigeteki Wirecard-irodában valójában egy turista buszokat működtető cég dolgozik, noha kívül a Wirecard logója és neve jelenik meg.

Újabb cikkek következtek, újabb tagadással, amely a legkisebb mértékig sem reagált a Financial Times által megjelentetett cikkek tartalmára. Ezen a ponton lépett be a SoftBank kockázati tőkealapja, amely úgy akarta jelezni elkötelezettségét a vállalat mellett, hogy további 900 millió eurót fektetett a Wirecardba. A terv az volt, hogy a befektetéssel hiteltelenné válnak a Times kijelentései, a fintech körüli kételyek megszűnésével pedig még csinos hozamot is realizálnak az ügyletből.

Egy becsületbeli ügy

A Wirecard tehát úgy gondolta, hogy agresszív válaszreakcióval képes lesz eltántorítani a Financial Timest a további cselekvéstől. A visszavonulás azonban nem volt többé opció. McCrum szerint ekkorra már olyan sebek érték az újság hitelességét, amelyeket muszáj volt kezelni és fel sem merülhetett a kihátrálás. Erre nem is volt okuk, hiszen időközben megjelentek a már említett esőfelhők a fintech feje felett.

A 2020. júniusi bukás és az 1,9 milliárd eurós hiány napvilágra jutása aztán tisztára mosta az újság nevét. Sőt, többet tett ennél, olyan hitelességgel ruházta fel a Financial Timest és McCrumot, amiről a többség csak álmodni szokott. Dan McCrum a nyomozás részleteit bemutató könyve 2022 júniusában jelent meg, de máris kötelező olvasmánnyá vált a pénzügyi szektor berkein belül.

A Money Men című könyv egy egészen hihetetlen nyomozás végterméke

Keserű happy end

Hiába zárult ez a történet az igazság győzedelmeskedésével, az eset inkább ad okot az aggodalomra, mintsem az örömködésre. A Wirecard sokáig tartó tündöklése azt jelzi, hogy a politika és a legnagyobb befektetők is hajlamosak a másik irányba nézni, ha ehhez érdekük fűződik. Az igazság oldalán küzdő oknyomozó újságírók egészen a bukás pillanatáig sokkal nagyobb ellenszélben dolgoztak, mint a módszeres csalásra építkező, egykoron 24 milliárd eurós vállalat élén álló bűnözők.

„A kapzsiság arra készteti az embereket, amikor olyasmit látnak, ami túl szép, hogy igaz legyen, hogy meggyőzzék magukat arról, minden rendben van”

– fogalmazott Dan McCrum a Fintech Insider podcastjében.

Dan McCrum és a Financial Times munkája nélkül a világ talán ma sem ismerné a Wirecard igazi arcát. Mi tagadás, kellemetlen szembesítés volt ez azzal, hogy a fintech szektorban sincs kolbászból a kerítés. Sokan épp a közeg innovatív jellegét használják arra, hogy megtévesszék a nyilvánosságot, miközben nem teremtenek valódi értéket.

Ráadásul minél magasabbra jut valaki, annál nehezebb elhinni, hogy csalással jutott odáig. A BaFin, a SoftBank, az EY és a német kancellár valahol „érthető módon” úgy érezte, a többiek jelenléte biztosítékot jelent az efféle átveréssel szemben. Pont ezt tudták kihasználni a Wirecard vezetői és épp ezért van itt az ideje annak, hogy szigorúbb szabályozás lépjen életbe ebben a szektorban is, amely megvédi a fogyasztókat a csalóktól, a befektetőket és a politikusokat pedig saját maguktól.

A Fintech.hu a Wirecard-sztorit felgöngyölítő Dan McCrummal, a Financial Times oknyomozó újságírójával is készített interjút, amelyet augusztus 29-én közlünk.

(Forrás: Financial Times, Reuters, Fintech Insider)

(Borító: Wirecard / Facebook)

1 hozzászólás
  1. Kókai János mondja

    Megkezgődött a német gazdaság tönkre tétele, bármi áron. Az angolszászok nem tűrik sokáig a német konkurenciát. A csalás, a lopás amerikai, britt előjog. Értéket már régóta nem teremtenek. Azverik az egész világot, amit csak lehet mindent ellopnak. Az amcsi még a NYELVÉT is lopta. Csak gyilkoló eszközöket tudnak produkálni. Ilyenek, mint a szénhidrogének, ásványkincsek, mezőgazdasági termékek, a sor végtelen. De mkor tesszük fel végre a kérdét, hogy kerültek britt, amcsi múzeumokba, magán gyűjtemányekbe a közel-keleti és egyéb kincsek jelentős része? Tudjuk, denokratikussan, haladón. A brittek félezer éve kirabolják a fél világot, ahoz képest nem is élnek kükönössebben jól. Lehet, mégsincs a legjobb kezekben a sok sok rabolt holmi?

E-mail címed nem kerül nyilvánosságra.