Az Európai Unió a kriptovaluták szabályozásában nemzetközi szinten is úttörő szerepet vállalt, és egyben iránymutató keretet is teremtett. A legnagyobb kihívást nem feltétlenül az jelentette, hogy „szabályozni kell”, hanem az, hogy egyáltalán fel kell rajzolni a kriptovilág térképét: meg kellett érteni és egységes fogalmakba rendezni, milyen kriptoeszközök léteznek, hogyan definiálhatók, és milyen eszközosztályokba sorolhatók. Az uniós megközelítés lényege éppen ezért az lett, hogy világosan elkülönítse a szabályozás alá eső kriptoeszközöket azoktól, amelyekre a jogszabály nem terjed ki. Ebben a cikkben ennek az „uniós kriptotérképnek” a logikáját mutatjuk be.
A kriptoeszközök szabályozási koncepciója
Az uniós jogalkotó a kriptovaluták szabályozásával nemzetközi szinten a legnagyobb egységes piacukat hozta létre, miközben a jogalkotási folyamat során az illetékes uniós pénzügyi intézmények a tagállamokkal és a szakmai szereplőkkel kiterjedt konzultációt folytattak. A munka első kulcslépése az volt, hogy a kriptoeszközök definícióját egyáltalán megalkossák, hiszen amíg nincs közös fogalom, addig a szabályok sem illeszthetők következetesen a piac működéséhez.
A jogalkotó igyekezett minél hamarabb kiterjeszteni a kriptókra a szabályozást, elsősorban azok ismeretlensége és kockázatai miatt. Ennek során először azt vizsgálták meg, hogy a kriptovaluták minősülhetnek-e pénzügyi eszköznek, mert ha igen, akkor a MiFID, vagyis az uniós befektetési szolgáltatási szabályozás eleve alkalmazható lehetett volna rájuk. Ez azonban nem volt könnyű, mert a pénzügyi eszköz egységes definíciója sem volt kézenfekvő, ráadásul a kriptoeszközök jellemzői több ponton eltértek a hagyományos kategóriáktól.
Végül pénzügyi eszközként határozták meg azokat a kriptoeszközöket, amelyek átruházhatók, és amelyekkel piacokon kereskedni lehet. Ezek a logika szerint lehetnek pénzpiaci eszközök, részesedést megtestesítő eszközök, akár kollektív befektetési eszközök is, valamint kriptoalapú származtatott ügyletek. Mindezekre a befektetési szolgáltatási szabályok terjednek ki. A MiCA (Markets in Crypto Assets), azaz az uniós kriptoszabályozás megalkotása során a jogalkotó ezzel párhuzamosan azonosította azokat a kriptoeszközöket is, amelyekre kifejezetten ezt az új jogszabályt kell alkalmazni. Ennek részeként meghatározták a kriptoeszközök uniós kibocsátási szabályait is, amelyek a szabályozás következtében legalább annyira összetetté és bonyolulttá váltak, mint a pénzügyi eszközök kibocsátására vonatkozó rendelkezések.
A kriptoeszközök definíciója és eszközcsoportjai
Az uniós megközelítés szerint a kriptoeszköz digitális érték- vagy jogmegjelenítő, amely átruházható, és elektronikus formában, megosztott főkönyvi vagy hasonló technológiával tárolható. A jogalkotás nemcsak a fogalmi keretet rögzítette, hanem azt is meghatározta, mely kriptoeszköz-csoportok tartoznak a szabályozás hatálya alá. Ezek az eszközalapú tokenek, az elektronikus pénz tokenek, valamint az egyéb tokenek, amelyek közül különösen jelentősek a felhasználói tokenek.
Az eszközalapú tokenek stabilan őrzik értéküket, mivel törvényes fizetőeszközökhöz, vagyis fiat valutákhoz mint referencia pénznemekhez kötöttek, de a kötés történhet referenciaárukhoz, referencia kriptoeszközhöz, illetve referenciaeszközök kosarához is. Ezeket a tokeneket árukért és szolgáltatásokért fizetés eszközeként használják, ugyanakkor értéktároló szerepük is lehet. Az elektronikus pénz tokenek ezzel szemben elsősorban fizetőeszközként jelennek meg, és értékük egyetlen fiat valutához kötött. A harmadik csoporton belül a felhasználói tokenek azért különösen fontosak, mert ezek valamely áruhoz vagy szolgáltatáshoz biztosítanak hozzáférést, vagyis a funkciójuk jellemzően „használati” jellegű.
A szabályozással nem érintett kriptoeszközök
Az uniós szabályozás nem fedi le a teljes kriptoeszköz-univerzumot. A szabályozás jellemzően azokra az eszközökre koncentrál, amelyekre valamilyen módon rá lehetett húzni a pénzintézeti szektor bonyolult rendelkezéseinek logikáját, így több típus kimarad a MiCA hatálya alól.
A nem helyettesíthető, egyedi tokenek, vagyis az NFT-k (Non-Fungible Tokens) digitális tanúsítványok, amelyeket blokkláncon tárolnak. Lényegük, hogy egyediek, nem cserélhetők fel egymással, és egy adott digitális vagy fizikai tárgy eredetiségét, illetve tulajdonjogát hivatottak igazolni. Ilyen lehet például egy műalkotás vagy valamilyen szellemi termék; napjainkban festményeket, videókat, játékokat, zenei műveket is tárolnak így, de az NFT-k felhasználása ennél szélesebb körű is lehet.
A kriptobányászat során keletkező eszközök akkor nem szabályozottak, ha nem nyilvános ajánlattétel során jönnek létre. Emellett léteznek kibocsátó nélküli eszközök is; ezek kereskedése azonban már akár a szabályozás hatálya alá is kerülhet. A zárt körben használatos tokenek szintén kívül esnek a rendelkezéseken. A digitális jegybankpénzekre nem vonatkozik a MiCA, és a betétek, nyugdíjtermékek, biztosítások is a kriptoszabályozási körön kívül maradnak.
Mindezek miatt annak megállapítása, hogy egy kriptoeszköz melyik szabály alá tartozik, vagy egyáltalán szabályozott-e az Unióban, minden esetben egyedileg eldöntendő, speciális szakértelmet igénylő kérdés. Éppen ezért jogászok és szabályozási szakértők egyre többen foglalkoznak a témával, hogy a kibocsátók meg tudjanak felelni a vonatkozó jogszabályi elvárásoknak.
Kriptoeszközök kibocsátási szabályai
Az uniós szabályozás az értékpapírok kibocsátásának logikájához hasonlóan a kriptoeszközök kibocsátásához is részletes dokumentáció elkészítését írja elő. Ez a kriptoeszköz-alapdokumentum, amelynek közzététele kötelező. Az alapdokumentum elsődlegesen a befektetők tájékoztatását szolgálja, ugyanakkor a hatósági felügyeletet is segíti, mert átláthatóvá teszi, mit bocsátanak ki, milyen feltételekkel, és milyen kockázatok mellett.
A dokumentumnak információt kell tartalmaznia a kibocsátóról és arról a kereskedési platformról is, ahol az eszközzel kereskednek. Kötelező eleme a kriptoeszköz működési mechanizmusának környezetre gyakorolt hatásainak elemzése, valamint a káros hatások bemutatása. Emellett részletes tájékoztatást kell adnia magáról a kriptoeszközről, annak kockázatairól, átruházhatóságáról és likviditásáról. A kibocsátóknak azt is azonosítaniuk kell, hogy az adott eszközre melyik szabályozás vonatkozik, vagy éppen azt, hogy a kibocsátás szabályozással nem érintett körbe tartozik.
A szabályozott, de az eszközalapú tokenektől és az elektronikus pénz tokenektől eltérő kriptoeszközök esetén az alapdokumentumnak és az eszközről készített marketingdokumentumnak külön nyilatkozatot is tartalmaznia kell. Ennek lényege az, hogy a dokumentumban foglaltakért kizárólag a kibocsátó felelős, és a dokumentumot egyetlen uniós hatóság sem hagyta jóvá.
A kriptoeszközök az Európai Unióban így a decentralizáció állapotából, amely eredeti vonzerejüket adta, átestek a részletes szabályozás állapotába. A vonatkozó szabályozás a pénzügyi szektorra jellemző módon rendkívül bonyolult: bonyolulttá vált a kibocsátás, és nem kevésbé összetett a szolgáltatók engedélyezése sem. Utóbbit egy következő cikkben külön tárgyaljuk.
(Forrás: Európa Tanács)
(Címlapkép: AI generált)
